Zsidóság Magyarországon II.
Újkor
A török hódítás nyomán feldarabolódott ország három részében a
zsidóknak más-más sors jutott osztályrészül. Erdélyben általában
nyugodtan élhettek és dolgozhattak, sőt Bethlen Gábor fejedelem
külföldről is hívott be zsidókat. A török hódoltsági területeken a
hagyományos oszmán vallási politika volt jellemző: mindaddig, amíg
a nem muzulmánok - köztük a zsidók is - megfizették a rájuk rótt
adót, nyugodtan élhettek. Ezzel szemben a királyi Magyarország
jelentéktelen lélekszámú zsidóját gyakran üldözték, néhány városból
kitiltották őket. A 17. század végén, a Habsburg Birodalom
győzelmes törökellenes háborújának harcai során a zsidó közösségek
eltűntek Magyarországról. Hamarosan megindult azonban a zsidók
újabb betelepülése. A nyugati bevándorlásban jelentős szerep jutott
annak, hogy a cseh és morva területekre vonatkozóan III. Károly
(1711-1740) rendelettel korlátozta a zsidók családalapítási
szabadságát. A keleti bevándorlás erős lökést kapott, amikor
1772-ben Galíciát a Habsburg Birodalomhoz csatolták. A
felvilágosult Habsburg uralkodó, II. József (1780-1790)
engedélyezte a zsidók számára az addig általában tiltott
földművelést, egyes elzárt kereskedelmi és ipari foglalkozásokat,
és megnyitotta előttük a városok nagy részét. II. József
egységesítő, németesítő és világiasító elképzelései természetesen a
zsidókra is vonatkoztak. A "kalapos király" igyekezett rászorítani
őket a világi oktatásra, a német nyelv használatára, a német nevek
felvételére. A 18. század a zsidóságon belül is jelentős
változásokat hozott. A felvilágosodás eszméi a zsidó közösségeket
is megérintették: fellazították az addig zárt hagyományokat, és
utat nyitottak a 19. századi egyenjogúsítási (emancipációs),
beilleszkedési (integrációs) és beolvadási (asszimilációs)
folyamatoknak.
